Gyanúsan csöndes és zavaróan tiszta. A fehér csempén távolból gumi talpú papucsok csikorgása hallatszik. Gyanúsan csöndes és zavaróan tiszta, ilyen a váró. Bár mégsem teljesen csöndes. Ha jobban odafigyelünk, kész zenei műalkotás közepén találjuk magunkat. A csikorgó papucsok, a műanyag székre huppanó hátsók, az orvosi szobákból kiszűrődő motoszkálás és susmorgás - tökéletes komponáció a fülnek. Egészen színpadra illő kavalkád. A tisztaság sem mondható patyolatnak. A fuga, amely a csempék között élesen helyezkedik; barna, néhol fekete árnyalatú színben pompázik. A betegek, akik lusták beletörölni lábukat a Welcomeba, behordják a város mocskát. Fél és egész cipőnyomok hevernek a padlón. Még a márkajelzések is kivehetőek, s, ha követjük a nyomokat, megpillanthatjuk a lábnyomda gazdáját. Az elnyűtt mintájú talpnyomokhoz visszahúzódó, szerény és valóban beteg népek tartoznak. A pontosan kilátható, nagy értékű cipőfoltokhoz pedig - finnyáskodó, méregető, a széken sokat mocorgó, bajaikat túljátszó macák és pacákok.
Lágy kocorgó hang. A folyosó közepén lévő hatalmas kétajtós egyetlen maroknyi kilincse zörög. Elfordul a fém golyó, és egy összekuszált búzahajú hölgy dugja ki fejét a résen. Biztosan fésülködött reggel, a sok munka és fárasztó beteg sereg viselhette meg. Éles reszelős hangon a folyosóra kiált:
- Rávi Zoé! Rávi Zoé!
- Megyek. - hallatja unott hangon egy tetőtől talpig fekete ruhás fiatal. Lajhár módjára topog a folyosó végéről a tátongó ajtóhoz.
- Kerülj beljebb Zoé, Dr. Cash már vár. - nyájaskodik a búzahajú.
Akinek szobája világos és igazán modern. Amolyan minimalista kivitelezés. Fehér fal, fehér bútorok, fehér ajtók, minden fehér. Sehol egy dísz vagy felesleges kütyü. Steril. Letisztult. Visszataszító. Ahogy a nő arcán lévő mosoly is. Mintha azt mondaná; ,, Te hibbant, ó te dilinyós kis senki". De ezt sosem hányta az orrára senki. Zoé a titkárnő szobájában balra fordul, ahol az ismerős ajtó fogadja. A kilincsre markol erősen, ám lecsúszik keze. Ideges kissé, ami fintorgó száján is látható. A doktor szobájában mindig, mintha egy régiség kereskedőnél járna. Egytől-egyig minden antik. Barna, fekete és vörös színek alkotják a teret. A szőnyeg perzsa, kézzel szőtt egyedi, igen igényes darab. Biztosan nem volt olcsó. A falakat barna-bordó csíkos tapéta borítja.
- Szervusz kedves Zoé, ülj le kérlek! - mutatva a doktor az asztala előtt lévő trónra emlékeztető bőr fotelre. Kényelmes alkalmatosság. Királynak érezheti magát aki beleül.
- Jó napot Dr. Cash, hogy van ma?
- Ezt én kérdezhetném tőled, teljesen mellékes az, hogy mi zajlik bennem.
-Hogyan bízzak egy olyan emberben, akiről azt sem tudom mit érez akkor, mikor kényszerből kell velem egy szobában tartózkodnia? - kérdezi gúnyosan Zoé.
- Hiszen idestova 4 éve ismerjük egymást. Bízhatsz bennem. De kérlek ne legyenek negatív érzéseid; jól vagyok, mindig örömmel tölt el ha veled találkozok. És te kedves Zoé? Ma kit gyászolsz?
- Magamat. Az életemet. - válaszol lehajtott fejjel.
- Otthon történt valami?
- Otthon mindig történik valami. Minden nap. Ugyan az...
- Vita a szülőkkel? - kérdi a doktor a rituáléhoz hűen.
A lány a plafonra mered. A plafonra, amin villámlásszerű repedések nyúlnak a falak sarkainak irányába.
-Kikészít, hogy olyan apával kell együtt élnem, aki hűtlen anyámhoz. Aki amikor teheti lelép otthonról a ribancához. Kikészít az, hogy anyám depressziós lett apám miatt, és rajtunk vezeti le a feszültségét. S az, hogy senki nem néz semmibe, semmibe nézik, amit teszek a suliban, a munkahelyemen, és otthon.
- Próbálj elvonatkoztatni, próbálj olyan elfoglaltságot keresni, ami elvonja a figyelmed a családi problémákról .- mondja a doktor lágy megnyugtató hangon. Mintha ő tudná, milyen is, ilyen körülmények közt élni. Fekete keményfedeles, több száz oldalas könyvekből bölcsek tapasztalatait, kísérletezéseit és okosságait bemagolta, aztán az alapján a betegekhez vág egy-két üres mondatot.
- Tudja mi zavar a legjobban? - kérdi Zoé. Az! Hogy mindenhol tanítják nekünk hogy mi a normális, mi a jó, mi az elfogadott, aztán a valóságban minden ennek az ellentéte. Nem jó semmi, és
semmi sem normális. Én csak egy boldog családi éltetet szerettem volna mindig. De ez sosem fog megvalósulni. Mert mindenki meg van tébolyulva. Na, ez zavar engem! Az elértéktelenedés.
A lány feláll. Sóhajt egy nagyot. Elköszön. S hátat fordítva Dr. Cashnak távozik a szobából.
Kiszabadulva az elme káoszából, körülnézve; újra minden gyanúsan csöndes és zavaróan tiszta.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése