Depresszió

Manapság egyfajta divathullám lett az, hogy mindenki depressziósnak vallja magát. Ha nem veszi meg apuci a legmenőbb mobiltelefont, vagy picit megfázunk és egyből jön a hisztéria - ,,Jahj olyan depressziós vagyok...". Ez szerintem valahol elég gyerekes, ugyanis egy komoly pszichiátriai megbetegedésről beszélünk! Nem lehet egy apró bágyadtságot és bút összeazonosítani ezzel a súlyos állapottal.

Mi van akkor, ha mégis ismerünk depressziós személyeket? Mindenképpen az elsődleges szempont az, hogy próbáljunk meg segíteni rajtuk.
Sokszor ezek a személyek nincsenek tisztában azzal, hogy betegek - vagy letagadják - esetleg nem akarnak róla tudomást venni.


Nem kell őket másképpen kezelni, mint egy egészséges embert, egyszerűen csak több odafigyelést igényelnek - több szeretetet kell nekik nyújtani.
Általában elmondhatjuk azt, olyanok vagyunk, amilyen inegerek értek minket, olyanná válunk amilyen személyekkel érintkeztünk életünk során. Minden befolyásolja személyiségünket : hogyan bántak velünk a bölcsiben/oviban, mennyi barátunk volt, mennyire foglalkoztak velünk tanáraink, mennyi sikerélményünk volt, hányszor símogatták meg buksingat -> ,,Ezigen! Nagyon ügyes vagy! Csak így tovább!" és még sorolhátnám a számtalan tényezőt.
Azok akik depressziósak lesznek, hatalmasat csalódtak az életben, tragédia érte őket vagy pedig olyan nyomás alatt nőttek fel ami teljesen eltorzította önmagukról kialakított képüket.
A depressziónak számtalan fajtája van és mivel nem vagyok agytrukász, nem fogom elemezni őket.:) A lényeg, hogy szerintem a pozitív emberi kapcsolatokkal sokkal többet tudunk segíteni egy ilyen emberen, mint akármilyen antidepresszánsokkal. Egy kis dicséret, biztatás, kiszakítani a megszokott romboló közegből és bebizonyítani neki, hogy igen, lehet jobb is. Türlmesnek kell lennünk és meglátszik az eredménye kedvességünknek.