Legalábbis bizonyos helyzetekben, nagyon nem tudjuk szeretni
Reggel mikor húztam fel a csizmám, gyanakvón fürkésztem ki az ablakon, hogy vajon milyen körülményekkel kell szembenéznem az utcára lépve. Szerencsére közel sem uralkodtak a tegnapihoz hasonló állapotok. A házból kilépve a szokásos kép tárult elém; koszosan havas utak, letakarított és letakarítatlan járdák reguláris váltakozása.
Szélcsendben, az enyhén szálingózó pelyhek között sétálva – miközben arra ügyeltem, hogy hanyatt ne essek a hepehupásra kitaposott havon – észrevettem a buckákban erősen kirajzolódó cicamancsok nyomát, ami olyan volt, mint egy térkép. Igazi kalandos életük lehet ezeknek a jószágoknak a bejárt útvonalak alapján.
A Hun utcára érve feltűnt, hogy egy hókotró itt elhaladt egészen a Mikepércsi útig, mivel gondosan letakarított és enyhén homokkal leszórt volt. Ám a hó eltakarítási munkafolyamat mégsem mondható teljesen alaposnak, mivel az utcát tisztító jó munkások nem gondoltak arra, hogy nem mindenki autóval közlekedik. Így minden hó a járdára került, azt járhatatlanná téve.
Egy idősebb nénike, káromkodások közepette a nála háromszor nagyobb lapáttal górta serényen, a portája előtt tornyosuló havat vissza az útra. Elmosolyodtam rajta, persze tudom, nem ez a megoldás – de én teljes mértékben megértettem őt. Az ember munkáját nem lehet így semmibe nézni.
Már majdnem az utam végére értem, amikor egy kerítés mögött lapuló kutyus próbált nekem rontva megugatni. De megakadályozta a hótól való undora vagy talán félelme. A háztól szaladt meg a kerítés irányába, de mikor egy eltakarítatlan részhez ért, ugrott egy nagyot, arrogánsan rám pillantott, majd visszakullogott a ház mellé. Elnevettem magam. S akkor észrevettem, hogy a gazdája végig a kapuban állt és tág, értetlen szemekkel figyelt engem. Valószínűleg bolondnak képzelt, hogy magamban nevetgélek.
Az első hópelyhes fotókat és montázst Pazonyi Dóri készítette.
