Egy régi megható emlék

Annak-idején a Naplónak köszönhetően rengeteg érdekes emberrel és számtalan különleges szituációval találkoztam. Mostanában sokat nosztalgiázgatok arról, hogy merre is jártam, milyen témákban írtam cikkeket - s eszembe jutott az egyik legmegindítóbb délután, amit talán soha nem fogok elfelejteni.

Egy fárasztó nap végén a főszerkesztő megbízott engem és kolléganőm, hogy menjünk el a debreceni Klinikának a Gyermek Onkológiai intézetébe, mert a Remény a Leukémiás Gyermekekért alapítvány szervezésében tartottak egy értekezletet.

Nagy lélekerő kellett, hogy magabiztosan induljak el, mert a kórházakat nagyon nem szívlelem; sok rossz emlék köt hozzájuk -  jó-néhány szerettemtől kellett búcsút vennem a Klinikán, ezért ha arra járok, a szívem mindig összeszorul. Ám újságíróként határozottnak, érzelemmentesnek és teljesen magabiztosnak kell lenni - igen - kellene - csak a másik nagy dolog, amit a szívemen viselek, az a gyerekek sorsa. S az, hogy beteg gyerekek közé kellett menni, óriási kihívás volt számomra.

Megérkeztünk az épülethez; belépve a legnagyobb fokú sterilitás megőrzése érdekében kis kék zacskókat húztunk a cipőinkre, ezután felmentünk a beteg gyerekek részére kialakított játszószobába - mivel itt tartották a megbeszélést. A szobában jelen volt az alapítvány alapítója, egy ápolónő és két leukémiás kislány. Elég nehéz volt bármire is koncentrálni úgy, hogy közben nem tudtam másra figyelni, csak a két kislányra - a szívem teljesen összeszorult... Közben az alapítótól - akinek a nevére nem emlékszem - megtudtuk, hogy azért fogott bele az alapítványba, mert a kislánya szintén beteg volt és minden követ megakart mozgatni a gyógyulásáért - szerencsére ez sikerült neki - a kislánya meggyógyult. :)

Időközben megérkezett mindenki, megjöttek a szépségkirálynők is. Mindannyian libasorban sorakoztunk a fal mellett és hallgattuk az előadókat, amikor észre vettem, hogy az egyik kislány szakadatlanul engem néz. Rápillantottam és elmosolyodtam. 

Mire ő azt mondta az ápolónőnek: ,, Nézd, nekem ő tetszik a legjobban! "

Az ápolónő pedig mutatott a szépségkirálynőkre: ,, Őket nézd, hiszen ők szépségkirálynők. "

Erre a kislány annyit reagált, hogy: ,,Nem baj, nekem ő tetszik, ő a legszebb. "

Annyira, de annyira elérzékenyültem, el kellett fordulnom a fal felé, hogy ne lássa senki ahogy könnyek gyűltek a szemembe...