Fotó: Pazonyi Dóri
Melléd álltam mindig,
Fogtam a kezed a bajban.
Vigasztaltalak végig,
Barát voltam jóban rosszban.
A szép idők mégis elszálltak,
Mintha nem is lettek volna.
A jó érzések elmúltak,
Mintha örökké be lenne borulva.
Menteném a menthetőt; nem tudom,
A folytonos könyörgést nagyon unom.
Eltűntél, kerülsz, mintha nem is léteznél,
S ha véletlen összefutunk, mintha lenéznél.
Tudod, utálhatsz indok nélkül,
Bár így szavadnak nincs súlya.
Sok ember nem ok nélkül kerül;
Mert már kétszínűséged unja.
Végre értem miért dobtál el,
Ki közel van, neked az kell.
S mivel sosem voltál Őszinte,
Könnyebben el leszel felejtve.
