Alkeszcsokor

Avagy a nem kívánt meglepetés

Múlthéten egyik nap éppen barátnőmtől tekertem hazafele a Hatvan utcán. Jobbesetben nem kerózok arra, mivel sosincs ott dolgom – de a hétvégi esküvő miatt mindenfele akadt elintéznivalóm.
A Tescotól a Nagytemplomig kellett eljutnom és a legkönnyebben megejthető, legrövidebb távnak a Hatvan utcát véltem.

Nem szeretek az úton kempázni, ezért amikor csak tehetem, a járdán közlekedem – persze azt is akkor, ha éppen nincs ,,orrom hegyéig se látok el” tömeg, és nincs tele akkora kátyúkkal, amelyeket még a II. világháborúban is megirigyeltek volna.  Mert némely gödörről nem lehet eldönteni, hogy atombomba robbant e ott, vagy szimplán a rossz minőségre fogható képződmény.

Mindenesetre kerósként sehol sem jó közlekedni – ezt lehet már kiveséztem korábban – de a ,,fú de gyűlöllek” hierarchia sajnos ilyen pesszimista országban nem fog egyhamar eltörlődni. A gyalogos utálja a biciklist – a biciklis is a gyalogost. Az autós utálja a biciklist – a biciklis is az autóst. Természetesen az autós a gyalogost is utálja, amely érzelem kölcsönös. Tehát a piramis tetején a kocsi, alatta keró, alatta gyalogos.

Lényegben semmikor sem jó közlekedni sehol, mert mindig szid valaki, mindig beszól valaki.

Több bicikli út kellene, és megtaníttatni rendeltetésszerűen használni azokat – hiszen sokszor a banyatankos nyugdíjasok azt hiszik, hogy a kis gurulójuk feljogosítja őket arra, hogy bicilki úton közlekedjenek. Mi pedig, mint valami zombi apokalipszisben, szorgalmasan kerülgethetjük őket.

No de visszakanyarodva a témához, tekertem a Hatvan utcán felfele.

Egyszer csak kiszúrtam négy ,,jól szituált” úriembert, akik nagy hangoskodva mutogattak rám. Fényes nappal, suli időben, egy forgalmas utcaszakaszon – ők jó részegen vigadoztak és piszkálták a járókelőket.

Kifigyeltek engem és kiabáltak felém, miközben a járdán keresztbe sorfalat álltak széttárt karokkal – hogy ők megállítanak és leszednek a kerómról.

Ám mivel időm nem volt semmire, így egy alkeszbalhéra sem – egy jó éles kanyarral ráhajtottam a járda melletti fűre és szépen kikerültem őket.

Erre elkezdtek utánam kiabálni, hogy le kellett volna rúgják a fejem, akkor talán megálltam volna – meg hogy, el kellett volna kapják a kezem, hogy lecibáljanak.

Valószínűleg nem egy kávéra akartak meghívni…

Mit ne mondjak, az agyvizem rendesen felforrt, de az ilyen nem éppen beszámítható emberekkel jobb vigyázni és nagyívben elkerülni őket. Ezért is szoktam hasonló helyzetben – ha tehetem – átlavírozni a túloldali járdára.